Drága Kislányom!
Ma lettél két hetes, én pedig – aljas módon – úgy döntöttem, hogy elmesélem Neked, hogyan is lettél, hogyan születtél, mi történt életed első tizennégy napján. Ha néhány év múlva megkérdezel, úgyis teljesen mást, máshogy fogsz hallani, nem azért, mert nem mondok igazat, csupán az emlékek súlya változik, de ha elég idős leszel, elolvashatod, hogy most, e sorok írásakor hogyan érzek.
Édesapáddal nem ismertük egymást túl régóta, mondhatni egyáltalán nem. Nem terveztünk közös életet, babát meg főleg nem; ő nem akart több nőt az életébe, én pedig túl idősnek tartottam, akinek túl sok volt felesége és hátrahagyott gyereke van. Kapcsolatunk elején megegyeztünk, hogy ez csak egy kis szórakozás, futó kaland, mert az átmeneti lakóhelyünk adta lehetőségek és a rengeteg munka mellett nem volt módunk ismerkedni. Illetve én próbálkoztam, de a sokadik férfival történt randi után sem találkoztam olyannal, aki megért volna egy második találkozást. Aztán facebook-on átleveleztünk Apukáddal egy egész hétvégét, éjjel-nappal, hétfőn pedig feljött az irodámba, és hirtelen nem tudtunk szólni egymáshoz, nem tudom, melyikünk zavara volt mélyebb. Végül is hamar elköszönt, de fél perc elteltével visszajött, és megcsókolt. Aztán munkaidő után elkezdtünk találkozgatni, minden reggel lopott nekem egy szál rózsát (az elsőt kiszárítva eltettem), nagyjából két héttel később pedig már több ruhája volt nálam, mint a saját albérletében.
Négy hónappal később volt a születésnapja, amit Hajdúszoboszlón ünnepeltünk kettesben, egy szállodában, ahol nem sajnáltunk magunktól semmilyen kényeztetést. Akkor kezdtem sejteni, hogy úton vagy, egy héttel később ezt az orvos is megerősítette, már öt hetes voltál. Pánikba estem. Nem volt saját lakásom, nem volt saját autóm, nem volt állandó munkám, épp felvettek az egyetemre, alig ismertem Apukádat, nem tudtam, hogy szerelmes vagyok belé, és legfőképp nem akartam felnőni. Két hétig tartott, mire kihevertem a sokkot, Apu meg csak rám nézett, és azt mondta, döntsem el, mit szeretnék – szeretnélek-e -, ő mellettem áll. Nehéz volt belőle véleményt is kicsikarni: miután én már tudtam, hogy bármit is mond, Te bizony az én gyermekem leszel, sikerült kihúznom belőle, hogy ő igenis vágyik Rád, csak nem akart engem befolyásolni. Hát így indultál el.
A terhességet végigdolgoztam, olyan keményen, hogy nem volt időm észrevenni, ha nem érzem jól magam, de talán így volt a legegyszerűbb, rosszullét- és problémamentes kilenc hónap, az idegbecsípődéstől eltekintve, de a hetedik hónapra az is elmúlt. Ó, és Te voltál a karácsonyi ajándék a Nagymamának! Az utolsó három hét volt csak nagyon rossz, mert borzasztóan meleg volt, a Mama kórházba került, én pedig itthon maradtam kettesben a Papával, aki már akkor is nagyon-nagyon beteg volt.
Aztán öt nappal az orvosok jóslata után éjjel elkezdődtek a fájások, reggel Apu bevitt a kórházba, de a gépek nem mutattak ki semmit, közölték, hogy túl sokat panaszkodok. De a fájdalmak csak nem múltak, viszont egy teljes nap elteltével sem változott semmi – persze ilyenkor nem engednek haza, bent kellett maradnom. A doki hajnali kettőkor azt mondta, hogy az egész eredménytelen fájdalom, inkább aludjak (mintha ilyenkor lehetne!), reggel lesz még pár vizsgálat, aztán császármetszéssel kiemelnek Téged. Hajnali fél ötre olyan erős fájdalmaim voltak, hogy úgy döntöttem, nem bírom tovább, megkerestem a szülésznőt, hogy most azonnal vessenek neki véget valahogy, ha értelmetlenül szenvedek. A gép még mindig nem mutatott ki semmit, azonban akkor jött egy tolófájás, megvizsgált, és kiderült, hogy majdnem teljesen nyitva a méhszáj, gyorsan repesztette is a burkot. Azonnal hívtam Aput, hogy most jöjjön, negyed órával később ott is volt, de Te addigra kibújtál.
A szülés fáj, ezt mindenki tudja. Úgy tudnám leírni, hogy képzeld el a legrosszabb fájdalmat, amit valaha éreztél, és szorozd meg százzal. Persze van, aki könnyebben megússza, de nekem ilyen volt, Te majdnem négy kilós voltál, a doki úgy segített kinyomni a könyökével. Azt az állítólagos fájdalommentes, boldog részt, amikor a babát a mama hasára teszik, nálunk megzavarta, hogy a bennszakadt placentadarabokat próbálták kiszedegetni, ami szintén elég fájdalmas művelet, a varrásnál pedig nem érzéstelenítettek mindenhol, úgyhogy ott is legszívesebben sikoltoztam volna. Szerettem volna csendben szülni, “méltósággal”, de nem tudtam, talán a huszonhét órán át tartó fájások miatt, vagy az orvosnak volt igaza, és gyenge, hisztis vagyok – nem számít.
A gyönyörű rész akkor jött, amikor lemászhattam az asztalról, átmentünk a másik helyiségbe, végre beengedték Aput, Téged pedig odafektettek mellém becsomagolva. Aztán Apu az ölébe vett, és ennek a hatalmas, kemény férfinek az arcán folytak a könnyek, ahogy Rád nézett. Az volt életem eddigi legszebb élménye, még most is sírok, ha eszembe jut. Gyönyörű voltál, és egészséges, a hatalmas méreted ellenére sem nyomódtál úgy össze, mint sok kisbaba. Falakat rengető hangod volt, nem az a kis nyávogás, de Apu kezében rögtön megnyugodtál.
Arra engem nem készített fel senki, hogy a fájdalmas rész a szülés után jön. Aranyér, gátseb, szétcsúszott ízületek, szétrágott mellbimbó, hátfájás, derékfájás, hasi görcsök, kialvatlanság… egy hét után simán lecseréltem volna ezeket egy másik szülésre. Ráadásul nem szoptál, mert a mellbimbóm túl nagy volt, befelé forduló és visszahúzódó, de a kórházban nagyon erőltették, hiába nem ment, és mikor már jól összerágcsáltál, annyira fájt, hogy fejni sem tudtam, ezért nehezen indult meg a tej. Az érzés, amikor a gyermeked sír az éhségtől, és nem tudsz rajta segíteni, leírhatatlan. Tápszert persze nem kaptál, csak folyton figyelték az értékeidet, és azt mondták, még ráér. Három nap után még mindig magzatvizet buktál, állítólag. Véletlenül láttam, hogy cukros vízzel itattak…
Öt nap múltán végre azt mondták, hazamehetünk, aztán az indulás reggelén közölték, hogy mégsem, mert besárgultál. Másnapra bakteriális fertőzést találtak a vizeletedben, plusz öt nap kórház: én sírtam, Apukád őrjöngött, mert az itteni kórház újszülött osztályára nem lehet bemenni, és a kicsiket sem lehet kivinni, így egy hete csak üvegfalon keresztül látott Téged. Egy újabb nappal, és rengeteg fájdalmas injekcióval később kiderült, hogy a mintavételt rontották el, teljesen egészséges vagy, szabadon távozhatunk. Két órával később a Suzi már felgyűrte az aszfaltot, annyira tepertünk haza.
Végre otthon, rokonlátogatások, védőnő, gyógyszertár, szomszédok, hivatal, hitelügyintézés, és most ötödik napja nyomom az ágyat magas lázzal, mellgyulladással. Szerencsére Te csak eszel-alszol, igazán jó baba vagy. Tegnap a Mama sikeresen kigurított a babakocsiból, estél vagy tíz-tizenöt centit, csak egy pillanatra nyöszörögtél, ahogy felkaptalak, aztán vissza is aludtál. Teljesen kétségbeestem, annyira remegtem, hogy le kellett ülnöm, persze Neked semmi bajod nem esett. Mama már túl öreg ehhez, remélem, Te nem várod meg az unokákkal, hogy én ilyen tehetetlen legyek; nem mintha én választottam volna, Mama negyvenöt volt, mikor én születtem.
Most épp itt szuszogsz mellettem, nemsokára fel fogsz ébredni, és jelented, hogy azon nyomban éhen halsz, úgyhogy ideje fejnem Neked egy kis tejet. Szóval a terhességtől és a szüléstől ne félj, a fekete leves azután jön.
Szeretlek, Életem!
Anya
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: